Marhaszar: voltaképp ezt jelenti az óriásplakátokra ütött felirat, amely egy új álláskereső oldal reklámja. Egy közhelyes kifogás, a bullshit pecsétje és a link, ahol álmaink állását majd megtaláljuk – ez a hirdetés.

Marhaszart. A bikatrágyát. A helyzet az, hogy nem ismerek olyan magyar nyelvhasználót, aki így káromkodna. A bornírt állításra nekem személy szerint „a lófaszt” jut eszembe válaszként, de ez teljesen egyéni (lehetséges, de korántsem teljes választék: ez marhaság, egy picsát, az anyád picsáját / az apád faszát, a szart, a lószart és így tovább).

Persze, persze, sietek máris kimondani, nincs bajom az idegen szavakkal, hiszen a nyelv ezektől gazdagodik, szépen begyűri azokat a maga rendszerébe mind. Hipp-hopp eltelik az a néhány évtized, míg a használók úgy feledik, eredetileg máshonnan kölcsönözték, hogy még a legnagyobb nyelvőrzők sem látnak benne hibát. Az idegen szavak érthetőséget (tehát a kommunikációnkat) akkor gátolnak csupán, ha van helyettük pont olyan jó magyar szó is, amelyet a nyelvhasználók szélesebb köre ismerhet.

Az olyasfajta szellemi restség romboló csak, mint például ez: „kigóztam a hájpersztórba szoftdrinkért”. Nekem a bullshit is ebbe a csoportba tartozik, parvenü káromkodás, amelyre igen ízes és nagyon is megfelelő magyar szavak vannak. Más kérdés, hogy míg a készítők elitnek és remeknek gondolták a bullshitet kiírni a táblára, vajon elméláztak-e azon, hogy a lófaszt is ilyen jól mutatna-e.

Persze mankónak ott van a hagyomány. Hagyomány például a helyesírás, amelyet az Akadémia szabályzata legutoljára 1985-ben szentesített. A beszélő szempontjából nem releváns, hogy papagájt vagy *papagályt [kezdő csillaggal a helytelen / nem létező alakot jelölik] mond, a két hang közötti különbség mára eltűnt. De tudni kell, hogy a papagáj pontos j-vel írandó. Aki nem akarja, nem tudja bemagolni, hogy a bagoly, gólya, Orsolya szavakban ly, míg a bója, sója, új, fejleszt szavakban j írandó, annak nyelvi lektorra lesz szüksége, ha jó benyomást akar írásban kelteni.

A nyelvi lektor foglalkozhat olyan szavak megismertetésével, amelyek árnyalják, színesítik, választékossá teszik a szöveget. Hogy a főbérlő mellett a háziúr is szó. Hogy a személygépjármű mellett van autó és kocsi is. Hogy a „megrendezésre került” helyett a megrendeztük, megtartottuk, megszerveztük, celebráltuk szavak is választhatók ízlés szerint.

A nyelvi lektor emellett bátoríthatja új szavak elterjedését, amelyek ugyancsak bővítik a nyelvhasználó választási lehetőségeit. Ilyen például a fapados szó, melyet az olcsó repülőjáratok kapcsán talált ki a beszélők közössége.

Egyet azonban biztosan nem gondolhat egyetlen nyelvi lektor sem. Ezt Nádasdy Ádám úgy fogalmazta meg, a biológus nem mondhat arról tudományos véleményt, hogy szereti-e a spenótot. Azaz nem hiheti egyetlen lektor sem, hogy létezik a magyar nyelvnek ideája, az égi magyar nyelvség, amelyhez a beszélt nyelvet közelíteni kell. Ez ugyanis babona. Európa sok országában helyi kincsként kezelik a nyelvjárásokat, nálunk kiirtották őket a magyar standardra hivatkozva.

Nincs egyetlen magyar nyelv, de minden nyelvhasználónak lehetősége van saját ízlése, műveltsége, tájékozottsága alapján választani a rendelkezésére álló nyelvi eszközökből. Ez lesz voltaképpen az ő stílusa. Mindaz, ami nem gátja a megértésnek, a kommunikációnak [mert például egy közösségen belül minden nyelvhasználó azonosan és szabályszerűen „vét” a magyar standard ellen], az nem lehet irtandó.

Ez az a plusz, amit minden egyéni megnyilatkozás tartalmaz, és ez az, amit mindenképpen meg kell őrizni a nyelvi lektornak. Ahogy az újságírónak, amikor hírt ír, háttérbe kell szorítania, amennyire csak képes rá, a saját preferenciáit, ugyanúgy kell tudatában lennie saját szubjektivitásának és mellőznie saját nyelvi ízlését a lektornak, amikor más szövegét javítja.

Lektorként azt gondolom, minden nyelvváltozat, amely érthető és írásban megfelel a szabályba foglalt hagyományoknak [a helyesírásnak], helyes. Más kérdés persze, hogy hatékony-e. De ez egy másik bejegyzés témája már.