Mit tehet, és mit nem tehet a lektor?

Sok mindent tud, de még többet nem tud az, aki a nyelvvel foglalkozik. Pláne, ha az anyanyelvével teszi ezt, amelyet 1–5 éves kora között elsajátít, majd egész életében mint egy kiváló eszközt, használ. A nyelv ugyanis folyamatosan változik, megújul, majd elveti az újdonságokat. Mindenki, aki a nyelvet akarja vizsgálni, óhatatlanul lemaradásban van.

Persze mankónak ott van a hagyomány. Hagyomány például a helyesírás, amelyet az Akadémia szabályzata legutoljára 1985-ben szentesített. A beszélő szempontjából nem releváns, hogy papagájt vagy *papagályt [kezdő csillaggal a helytelen / nem létező alakot jelölik] mond, a két hang közötti különbség mára eltűnt. De tudni kell, hogy a papagáj pontos j-vel írandó. Aki nem akarja, nem tudja bemagolni, hogy a bagoly, gólya, Orsolya szavakban ly, míg a bója, sója, új, fejleszt szavakban j írandó, annak nyelvi lektorra lesz szüksége, ha jó benyomást akar írásban kelteni.

A nyelvi lektor foglalkozhat olyan szavak megismertetésével, amelyek árnyalják, színesítik, választékossá teszik a szöveget. Hogy a főbérlő mellett a háziúr is szó. Hogy a személygépjármű mellett van autó és kocsi is. Hogy a „megrendezésre került” helyett a megrendeztük, megtartottuk, megszerveztük, celebráltuk szavak is választhatók ízlés szerint.

A nyelvi lektor emellett bátoríthatja új szavak elterjedését, amelyek ugyancsak bővítik a nyelvhasználó választási lehetőségeit. Ilyen például a fapados szó, melyet az olcsó repülőjáratok kapcsán talált ki a beszélők közössége.

Egyet azonban biztosan nem gondolhat egyetlen nyelvi lektor sem. Ezt Nádasdy Ádám úgy fogalmazta meg, a biológus nem mondhat arról tudományos véleményt, hogy szereti-e a spenótot. Azaz nem hiheti egyetlen lektor sem, hogy létezik a magyar nyelvnek ideája, az égi magyar nyelvség, amelyhez a beszélt nyelvet közelíteni kell. Ez ugyanis babona. Európa sok országában helyi kincsként kezelik a nyelvjárásokat, nálunk kiirtották őket a magyar standardra hivatkozva.

Nincs egyetlen magyar nyelv, de minden nyelvhasználónak lehetősége van saját ízlése, műveltsége, tájékozottsága alapján választani a rendelkezésére álló nyelvi eszközökből. Ez lesz voltaképpen az ő stílusa. Mindaz, ami nem gátja a megértésnek, a kommunikációnak [mert például egy közösségen belül minden nyelvhasználó azonosan és szabályszerűen „vét” a magyar standard ellen], az nem lehet irtandó.

Ez az a plusz, amit minden egyéni megnyilatkozás tartalmaz, és ez az, amit mindenképpen meg kell őrizni a nyelvi lektornak. Ahogy az újságírónak, amikor hírt ír, háttérbe kell szorítania, amennyire csak képes rá, a saját preferenciáit, ugyanúgy kell tudatában lennie saját szubjektivitásának és mellőznie saját nyelvi ízlését a lektornak, amikor más szövegét javítja.

Lektorként azt gondolom, minden nyelvváltozat, amely érthető és írásban megfelel a szabályba foglalt hagyományoknak [a helyesírásnak], helyes. Más kérdés persze, hogy hatékony-e. De ez egy másik bejegyzés témája már.